Fák Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Mozdíthatatlan függönyök. Meg kell tanulni azt a sávot, hol a kristály már füstölög, és ködbe úszik át a fa, akár a test emlékezetbe. És a folyót a fák mögött, vadkacsa néma szárnyait, s a vakfehér, kék éjszakát, amelyben csuklyás tárgyak állnak, meg kell tanulni itt a fák kimondhatatlan tetteit: Között A levegő nagy ruhaujjai. A levegő, amin szilárdan támaszkodik madár s madártan, az érvek foszló szélein a szárny, egy percnyi ég beláthatatlan következményű lombjai, az élő pára fái, felkanyarodva akár a vágy, a fenti lombba, percenként hússzor lélegezni a zúzmarás, nagy angyalokat. És lent a súly. A síkon röghegyek nagy, mozdulatlan zökkenései, amint feküsznek, térdenállnak az ormok és a sziklahátak, a földtan szobrai, a völgy egy percnyi figyelem-lazulás, aztán megint a tömbök és a formák, meszes csonttól körvonalig kővé gyűrődött azonosság. Az ég s a föld között. A sziklák roppanásai. Amint a nap átlátszó ércei már-már magukba, fémmé a követ, ha állat járja, körme füstölög, s köröznek fent a sziklafal fölött az égő paták füstszalagjai, aztán az éj a sivatagban, az éj, amint kioltja s kőmivolta magváig ér, fagypont alatti éj, s amint hasadnak és szakadnak a porcok, forgók, kőlapok, amint feszítik véghetetlen, széthasgató önkívületben a fehér s a fekete mindennapos néma villámcsapásai – A nap s az éj között.
Utánuk nem marad a réten, csak a hívó mozdulat, s a fű sötétzöld színe. Tó.
Hirdetés Jöjjön Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell verse. Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zuzmarásak. Tanulni kell. A nyári felhőt. A lobbanásnyi égi-erdőt. Tanulni kell mézet, diót, jegenyefát és űrhajót, a hétfőt, keddet, pénteket, a szavakat, mert édesek, tanulni kell magyarul és világul, tanulni kell mindazt, ami kitárul, ami világít, ami jel: tanulni kell, szeretni kell. Köszönjük, hogy elolvastad Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell költeményét. Mi a véleményed Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell írásáról? Írd meg kommentbe! Nemes Nagy Ágnes
Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Tanulni kell. A nyári felhőt. A lobbanásnyi égi-erdőt. Tanulni kell a mézet, diót, jegenyefát és űrhajót, a hétfőt, keddet, pénteket, a szavakat, mert édesek, tanulni kell magyarul és világul, tanulni kell mindazt, ami kitárul, ami világít, ami jel: tanulni kell, szeretni kell. A képre kattintva érhető el a teljes méret 1922. január 3-án született Nemes Nagy Ágnes költő, műfordító, esszéíró
Nemes Nagy Ágnes: Fák 2010. 01. 26. Készítő: Verspatikus Tanulni kell a téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak, mozdíthatatlan függönyök. Meg kell tanulni azt a sávot, hol a kristály már füstölög, és ködbe úszik át a fa, akár a test emlékezetbe. És a folyót a fák mögött, vadkacsa néma szárnyait, s a vakfehér, kék éjszakát, amelyben csuklyás tárgyak állnak, meg kell tanulni itt a fák kimondhatatlan tetteit. Nemes_Nagy_Ágnes kategória | 1 hozzászólás Egy hozzászólás
A szaggatások, hasgatások, a víziók, a vízhiányok, a tagolatlan feltámadások, a függőleges tűrhetetlen feszültségei fent és lent között – Éghajlatok. Feltételek. Között. Kő. Tanknyomok. Egy sáv fekete nád a puszta-szélen, két sorba írva, tóban, égen, két sötét tábla jelrendszerei, csillagok ékezetei – Az ég és az ég között. Vihar Egy ing rohan a réten. Nap-éj-egyenlőségi viharban a száritókötélről elszökött, s most rongy rohan Medárd-zőld fű fölött egy sebesült katona testtelen koreográfiája. Ott futnak ők. A vásznak. Villámok torkolattüze alatt már hadseregnyi végső mozdulat, ahogy rohannak, zászlók, lepedők, egy hasonlíthatatlan szisszenéssel lehasadt orrvitorla, rongy, a szünhetetlen zöld mezőben bukóban, kelőben, egy tömegsír legvégső vásznait mutatják lobbanásaik. Kilépek én, bár mozdulatlan, körvonalamból kifutok, s az árnyalatnyit áttetszőbb futó elnyúlt testtel utánuk és közöttük, s mint féleszű, ki elszállt madarát, mint puszta fa, ki elszállt madarát, úgy hívja vissza nyújtott karral őket - Most arcra buknak: S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal egyszerre csap fel az egész sereg, úgy csap fél, mint egy mozdulatlan ábra, úgy csap fel, mint a test feltámadása, egy vízről induló őröklét, pisztolycsattanásra.
Tanulni kell magyarul és világul, / tanulni kell mindazt, ami kitárul, / ami világít, ami jel:/ tanulni kell, szeretni kell. Szenvedés nélkül nincs emberi ember, anélkül nem tud semmit. Kemény vagyok és omló por vagyok, / nem olvadok és nem köt semmi sem, / ketten vagyunk, mikor/ magam vagyok, / a lelkem szikla, testem végtelen. Mit kéne tennem? Nem tudom. / A kezem összekulcsolom. Csak egy marad meg, semmi más:/ a tiszta ismeret. – Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől? – Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó. Hazám: a lét – de benne ring a mérték, / mint esti kútban csillagrendszerek, / és arcát is az ég tükrébe mérték/ elektronoktól zizzenő erek. Miért szeressem a népet? / Azért, mivel épp az enyém tán? / Pontos igazság te! Légy népem, s a hazám! Életem vékonyul, gyökere félbemetszve, / Virága tán nem nyit soha. / Irgalmazz, Istenem, húsvétvasárnap este, / Hisz él az Embernek Fia. + 1 Hogy a csak-jó se hal, se hús? / Én nem vagyok manicheus. / Az örök üdvösséget én/ nem únnám.
Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zuzmarásak. A nyári felhőt. A lobbanásnyi égi-erdőt. Tanulni kell mézet, diót, jegenyefát és űrhajót, a hétfőt, keddet, pénteket, a szavakat, mert édesek, tanulni kell magyarul és világul, tanulni kell mindazt, ami kitárul, ami világít, ami jel: tanulni kell, szeretni kell.
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.